Reggeli Manótorna

Szeretettel osztom meg veletek a reggeli tornánkat.

Zsengezöld napüdvözlete

Az első nyári reggel Zsengezöld korábban ébredt, mint máskor.

A Dűlő még csendes volt. Hugiposzméh aludt, Anya a házban készülődött, a lovak pedig a karám mellett szuszogtak. Zsengezöld felvette a sapkáját, és kisétált az öreg akácfa alá.

– Jó reggelt – suttogta.

Először egészen kicsire összegömbölyödött.

– Olyan vagyok, mint egy akácmag.

Behúzta a térdét, átölelte a lábát, és egy pillanatig mozdulatlan maradt.

Aztán lassan kibújt a mag.

Felemelte a fejét.

Kinyújtotta a karját.

Lassan felállt.

– Már nő a hajtás.

Karjait a magasba emelte, lábujjhegyre állt, és megpróbálta elérni a nap első sugarait.

Ekkor megmozdult a szél.

Az akácfa ágai jobbra és balra hajladoztak, ezért Zsengezöld is velük mozgott. Nem sietett. Csak ringatózott, mint a fiatal fa.

A karámból Hóka figyelte.

Zsengezöld négykézlábra ereszkedett.

Lassan lépett előre, mint a ló.

Nagy levegőt vett.

Majd kifújta.

A tornác alatt Üszög, a macska is felébredt. Meggörbítette a hátát, aztán hosszasan nyújtózott.

Zsengezöld is utána csinálta.

Végül leült a fűbe.

Talpait összeérintette, térdei lassan mozogtak, mint a pillangó szárnyai.

A nap ekkor már átbújt az akác ágai között.

Zsengezöld felállt.

Kezét a mellkasára tette.

Vett egy nagy levegőt.

– Jó reggelt, nap.

– Jó reggelt, Dűlő.

– Jó reggelt, új nap.

A lovak halkan fújtak.

Az akáclevelek megzörrentek.

És Zsengezöld tudta, hogy minden reggel egy kicsit olyan, mint a növekedés: először egészen kicsinek kell lenni, hogy aztán az ember nagyot tudjon nyújtózni.